8.rész
Az utolsó napunk volt a turné kezdete előtt. Mint ezen a hétem minden reggel, ugyanúgy indult a napom. Nagynehezen rávettem magam, hogy kikeljek az ágyból, felöltöztem, megcsináltam a hajam, kicsit kisminkeltem magam és lementem a többiekhez reggelizni.
- 'Reggelt...
A válasz a társaság álmos feléből egy morgás a másik feléből, aki Gustiból és Jeniferből állt, egy "jó reggelt" volt.
- Program? - néztem álmosan Jeniferre.
- Tom körbevezeti Silvit a városban. Georg és Katy paintballozni mennek. Én és Gustav elmegyünk egy parkba sétálni.
- Tök jó. - ásítottam. - Holnap mikor indulunk?
- Most hívott Klara, hogy be kéne menni az irodájába, mert egyeztetni kell az időpontokat, tracklistát...
- Aha... Ok.
Reggeli után elkezdtek kiszállingózni az épületből. Mire befejeztem a reggelit, már Tom és Silvi indultak, utolsóként. Végre egyedül lehetek. Felsiettem a szobánkhoz, de egy kellemetlen meglepetés fogadott. Az ajtó zárva volt. Megpróbáltam bemenni Katyék szobájába, de az is kulcsra volt zárva. Nagyon jó... Több lehetőségem van. Vagy elmegyek egyedül sétálgatni a városba, de az nem biztos, hogy jó ötlet, mert felismernek. Vagy lemegyek a kajáldába, veszek egy újságot meg egy teát és egész nap ott punnyadok. De az se jó, mert annyit nem tudok egy helyben meglenni.
Egy emeletet lejjebb lifteztem és elmentem a fiúk szobájához. Gustiék szobája is kulcsra volt zárva. Az utolsó hely, ahova mehetek, Bill és Tom szobája volt. Féltem bekopogni. A tegnapi veszekedés után nem szerettem volna beszélgetni vagy kettesben maradni vele, de mást nem tudtam kitalálni.
Torkomban dobogó szívvel kopogtattam az ajtaján. Miután kinyitotta az ajtót, hidegen végigmért majd kimérten megszólalt.
- Mit akarsz?
- Én... Sajnálom... Kérlek ne haragudj. De be kell látnod, hogy nem tilthatod meg, hogy kivel beszélgessek.
Nem szólt semmit csak nézett rám összefont karokkal. Egy nagy sóhaj után:
- Gyere...
Gyorsan bement a szobába. Levetődött a fotelba, a sarokban levő TV elé. Más fotel vagy egyéb dolog, amin ülni lehetne nem volt. Ha az ágyra ültem volna, onnan nem láttam volna.
- Bill... - szólaltam meg kislányos hangon. Felnézett rám. Még mindig nem mosolygott. Kicsit arréb húzódott, helyet engedve maga mellett.
- Ne haragudj! - törtem meg a csendet hosszas hallgatás után. Rámnézett. - Kéérleeek! - nyafogtam és hozzá bújtam. Végre elmosolyodott.
- Rád nem lehet haragudni... - simogatta meg az arcom. - Ha akarsz találkozz azzal a Peterrel...
- Patrickal... - szóltam bele.
- Nem szólhatok bele, igazad van.
- Komoly? - élénkültem fel. - Akkor hívom is. - vettem elő a telefonomat.
- Ne! - fogta meg a kezemet, amelyikben a telefon volt.
- Miért ne? - néztem rá kacéran.
- Mert biztos elfoglalt, dolga van. - magyarázta és visszacsúsztatta a telefont a zsebembe.
- Lina! Lina! - bökdösött valaki. Kinyitottam a szememet és Tomot láttam magam előtt. - Eljössz velünk valahova? Bill is jön. - vigyorgott rám sunyin, mire a válaszom egy hasbavágás volt.
- Attól még, hogy Bill jön, nekem nem kell mennem. Egyébként hol van? - néztem a fotel üres felére.
- Lement a Mekibe. - ült le mellém. - Hoz kaját.
- Hány óra?
- 5. Jól elszundikáltátok az időt... Egymás karjai közt...
Erre nem válaszoltam. Tom felpattant a fotelből mielőtt bántalmazni tudtam volna és kirohant a szobából, én persze követtem. Mikor nagyon közel értem hozzá, bekanyarodott egy sarkon. Mire én is eljutottam odáig, már egy ételhordó kocsin száguldozott a folyosón. Nem gondolkoztam sokat, követtem a példáját. Már régóta üldöztem, mikor egy éles kanyar következett. Ezt persze Tom nem vette észre, mert éppne hátrafele nézelődött. Mikor visszafordította a fejét, már késő volt. Nekiment egy ajtónak, ami betört, az én kocsim kerekei megakadtak a küszöbön, de én előreestem, pont Tomra, a kocsi meg ránk. Mikor felnéztünk egy kissé pufók, öltönyös embert láttunk magunk előtt.
- Csak nem az igazgató? - vette fel Tom legártatlanabb mosolyát. - Nagyon jó kis szálloda ez. Minden olyan jó.
- Elnézést! - szólította meg az igazgató a folyosón ácsorgó Billt. - Ezek - vágott hátba minket. - önhöz tartoznak?
- Igen.
- Nem ártana egy kicsit jobban odafigyelnie a testvérére és a barátnőjére. Szétverik az egész hotelt.
- Nem vagyok a bar... - fordultam az igazgató felé, de Bill közbelépett, nehogy kirakjanak a hotelből. Lefogta a szám.
- Elnézést kérek az ő nevükben is. Nem fordul elő többet semmi hasonló.
- Remélem is! - mondta nagyképűen az igazgató és faképnél hagyott minket. Mikor eltűnt a szemünk elől, Tom lehorgasztott fejjel elmotyogott egy "bocsi"-t és visszavonult az egyik szobába.
- Te megőrültél? - kérdezte, mikor kettesben maradtunk.
- Mivan?
- Attól még, hogy híres vagy, nem kell őrültségeket csinálnod! - emelte fel a hangját.
- És ha azt csinálom? Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak és mit ne! Ha akarom, kidobok még egy TV-t az ablakon vagy megkeresem Klara kocsijának a kulcsát és megint elmegyek kocsikázni! De akkor sem mondhatod meg!
- Dehogynem!
- Tudod mi vagy?! Egy, egy... beképzelt, egoista, transzfesztíta buzi!
- Te meg egy elkényeztett, hülye amerikai csaj vagy, aki csak azért tud híres maradni, mert minden héten csinál valami botrányt!
- Én legalább nem vagyok olyan, mint te!
- Milyen?!
- Én vagyok Bill Kaulitz! - beszéltem kicsit mélyebben, de még mindig ugyan olyan hangosan. - Nyaljátok a seggemet és imádjatok!
Erre nem válaszolt. Hátat fordított és bement a szobájába, az ajtót jól becsapva maga után. Faképnél hagyott. Most jöttem csak rá, hogy megint összevesztünk. Egy nagy sóhaj után én is visszavonultam a szobámba. Nem törődve Silvi aggódó tekintetével, ledobtam magam az ágyba és néhány perc múlva már aludtam is.
